(vér, erőszak, belváros)

2001-ben az akkori barátnőmmel és több barátunkkal egyetemben felvettek az egyetemre, így felköltöztünk Budapestre. Engem mondjuk sokkolt, hogy felvettek (ELTE-BTK), mert inkább valami érdekes dologgal szerettem volna foglalkozni, de hamar felvettem a ritmust és nagyon igyekeztem úgy viselkedni, mint egy egyetemista.

Na, mindegy.

A barátnőm hamar nagy barátságokat kötött az évfolyamtársaival (Közgáz), akik általában valóban érdekes dolgokat csináltak és több nyelven beszéltek, ezért nem kedveltem őket. A nagyobb baj az volt, hogy össze is kellett velük járni és ilyenkor ildomos volt viselkedni. Ezt mondjuk annyira nem értettem, mert mi kispolgári anarcho- jobberek voltunk (boldog békeidők!), ők meg elvileg balosok vagy zöldek, mégis nekem kellett elnézést kérnem, hogy én nem dekantálom a vörösbort, hovatovább: meg is szoktam inni (ezekre az alkalmakra egyébként volt egy külön nem lukas zoknim, amit csak akkor vettem fel, ha mentünk vendégségbe).

Novemberben elviselhetetlenné vált a nyomás, amikor meghívást kaptunk tőlük egy hétközi fondue bulira. Nem mertem szólni, de nekem valahogy összeegyezhetetlen volt a lábszagú sajtba való zöldségmártogatás a bulival (egyáltalán: az élettel), ezért kitaláltam, hogy beadandót kell írnom (én barom azt mondtam, hogy az Oktogonon lévő Burger Kingben található Lakner freskóról fogok írni, amit meg is fogok nézni: a freskót akkor már körülbelül 11 éve lefalazták, de ez valahogy elkerülte a figyelmemet a szemináriumon: még két évig voltunk együtt, de ha arra jártunk, mindig máshová mentünk enni, mert feltett szándéka volt, hogy megnézi a freskót).

Egyértelmű volt, hogy meccsre fogok menni. MTK-VIDI meccsre. Baj nem érhet (emtékások? höhöhö!), és végre kiordibálom magam. Hívtam a legjobb barátomat (vele laktam), de ő, ellenben velem, tényleg tanult, és jóképű fiúként estére már beszervezett valami csajt magának (elmondani nem tudom, hogy mennyire irigyeltem: nekem volt az egyik legjobb csajom a társaságban, ezért én nem csajoztam, de szexelni sem tudtam, mert állandóan tanult vagy épp valami érdekes és hasznos dolgot csinált).

A meccs délután (vagy koraeste?) kezdődött, addig beültem egy Ráday utcai krimóba és alaposan bekúrtam. Szóval semmi különös, csak a meccs előtti férfirutin („És akkor az alkoholmámorral valami más is rám telepedett, valami megmagyarázhatatlannak tűnő gyűlölet: kedvem lett volna kiabálni, hogy mocs-kos-em-té-ká, sálállálá, vagy, hogy gá-gá-gá-em-té-ká, beleordítani a világ képébe, hogy ma szomorú lesz Spiró, Szilágyi Ákos és, hogy szarok rátok, ti közgázra járó fiúk és lányok.” – ja, nem. Csak ideges voltam, mert amikor beszéltem a barátnőmmel telefonon, akkor feltűnően jól érezte magát.).

Villamossal mentem (a sálamat taktikusan csak akkor tettem fel, amikor leszálltam) és az út végére sikerült annyira felhergelni magamat, hogy egyenesen a hazai pénztárhoz mentem és vettem egy jegyet magamnak az A szektorba (az a fedett-főlelátó? – erre nem emlékszem). Véletlenül.

Miért nem szólt senki?

Leültem, láttam, hogy a vendégbe már ott vannak Donáték és hirtelen baromi mérges lettem, mert rájöttem, hogy még ordibálni sem tudok majd egy jót. Hogy rohadjanak meg, még ezt is elvették tőlem, ezek a, ezek a, jegypénztárosok. Hát nem látták, hogy potenciális botrányforrás vagyok? Hogy egy részeg, nagydarab piros-kék sálas faszi a hazaiba akar menni? Mi ez?

Ezt a kibaszást!

A meccs iszonyatosan szar volt, pedig az MTK-nak akkor nagyon jó csapata volt, hát, nekünk meg szégyen, igazából két emberre emlékszem tőlünk**, Hamarra, meg a Földesre, jellemzően az utóbbira is csak azért, mert általában őt szidtuk kórusban. Ez utóbbinak sikerült is kiállíttatni magát. Annyira rossz meccs volt, hogy a vendég drukkerek és a hazaiak is a sajátjaikat fütyülték ki. Néztem a reménytelen játékot és egyszer csak szóba elegyedtem a körülöttem lévőkkel. Nem tudom, hogy történt, de ez az igazság. Az egyik bácsi mellettem felsorolta az UEFA-kupadöntős Videoton kezdőjét, egy másikkal a Mágusról vitatkoztunk (az MTK-val bajnok lett, minket tíz évvel később kiejtett), szóba került a válogatott és közben ettem a tökmagjukat. A libaleves megfelelő elkészítéséről hatalmas vita alakult ki, de verekedés végül nem lett belőle (ez nem vicc, de tényleg, abszolút nem vicc. Tényleg szóba került, tényleg libaleves volt és tényleg vitatkoztak rajta).

Egy srác a szünetben beszólt valamit, de nem értettem, csak néztem rá bambán (Manowar pulóver,- ne már!), visszafelé felhúzta a karján a ruhát és megmutatta, hogy neki kérem, az MTK címere van felvarrva oda***.

A vége 1-0 lett ide. Mármint a hazai oldalnak.

És amikor az ember azt hitte, hogy mindenen túl van, minden rémálma valóra válik.

A Blahától gyalog mentem az Oktogonig, amikor a Jókai tér magasságában utánam szóltak:

- Ott egy buzi fehérvári!

Megrémültem, mert eszembe jutott, hogy nem vettem le a sálamat. És egy fehérvárinak mindegy, hogy fradistába, újpestibe, angyalföldibe vagy kispestibe botlik bele (hovatovább: győribe, szombathelyibe, zalaegerszegibe, pécsibe vagy nyíregyháziba). Megfordultam és legnagyobb megdöbbenésemre négy jólöltözött, középkorú fickó vágtatott utánam, MTK-s sállal a nyakukban.

Annyira szürreális volt a dolog, hogy leblokkoltam. Valahogy képtelen voltam elképzelni, hogy valakik Ralph Lauren/Tommy Hilfiger/GAP ingben-kabátban akarjanak megverni. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy ez a szándékuk. Rendesen tele voltak, (ld. fentebb a férfirutinról) és tényleg feltett szándékuk volt a civódás. És ha valaki verekedni akar, attól még, hogy HR vezető, pénzügyi kontroller vagy épp galériás, jogász, még sikerülhet is neki.

Beértek („elkapjuk”) és a hangadó feltette az indítókérdést:

- Te zsidóztál köcsög?

Szerényen annyit válaszoltam:

- Nem.

Nos, ez egy kicsit megakasztotta a beszélgetést („Gyula, hagyd már, minek, Gyula!”), de ketten egészen közel léptek hozzám.

- Vigyázz magadra kisgyerek! Te zsidóztál?

- Hol?

- Hogyhogy hol baszd meg? Hát a meccsen! Meg mindenhol! Onnan jössz nem?

- Igen. De én a hazaiban ültem.

- Na mész a picsába.

- Gyula, hagyd már, minek, Gyula, ne csináld, menjünk, Gyula!

- Azt magyarázd meg, hogy emtékás vagy.

- Nem vagyok. De itt a jegy srác.

Tanácstalanul Gyulára néztek.

- Add ide a sálad.

- Na, erre aztán nekem nincs időm.

- Add-ide-a-sálad.

Ketten közülük hátat fordítottak nekünk és zsebre dugott kézzel elkezdtek topogni, mintha csak borzalmasan fáznának, de láttam, hogy röhögnek.

- Nem érdekel. Add-ide-azta-kurva-sálat!

- És mit csinálsz majd vele Gyula? Felgyújtod a következő hazain? Jééézusom.

Itt már mindannyian röhögtünk, de Gyula (jól láthatóan ő volt a legittasabb), nem tágított.

- A nagy RBD, baszd meg, lehettetek volna a magyar Livorno vagy St. Pauli, aztán ti is csak ilyen faszszopók lettetek. Ilyen, ilyen csicskák****.

- Gyula, nem várunk meg!

- Mehetek?

- Gyula! Itt a taxi! („ez megint ultrára itta magát”)

- Menjél. Várj, merre mész? Ja, mi sokan vagyunk.

MTK idegenben: imádom

* Y, Y-army, Yid Army: a Tottenham Hotspur keménymagja

** Ja, meg a Pomperre. Szégyen.

*** A srác nem a képzelet szülötte, öt évvel később ő volt a szomszédom Óbudán: tényleg az MTK címer van rávarrva a kezére.

**** Az említett két csapat szurkolói hírhedten balosok: az RBD (Red-Blue Devils – a Vidi ultrái) alapítói között voltak punkok, így a kilencvenes évek elején nem volt ritka, hogy a szektorban feltűnt egy-két anarchista drapi vagy zászló.